Tegnap elvesztettük a cicánkat. Nem tudjuk, pontosan mi történhetett vele, Anya reggel véletlenül találta meg. Úgy érzem, muszáj kiírnom magamból azt, amit maga mögött hagyott.
Tudom, hogy boldog volt velünk, szeretett minket, és tudta, hogy mi is nagyon szeretjük őt. Ahogy rám nézett azokkal a gyönyörű zöld szemeivel, sosem tudtam rá haragudni. Mindig ott volt mellettem, amikor beteg voltam, lázálmaimból arra ébredtem sokszor, hogy ott őriz. Egy időben még az ébresztőóra jelzése előtt ébresztett, böködött a kis orrával és bújt, nem hagyott elaludni. Ennek főként szombaton és vasárnap tudtam mindig örülni. Annyi örömet okozott, amíg itt volt, az életem része lett. Ha hazajöttem, az első az volt, hogy őt kerestem, már tudtam, mikor mit csinálhat, a napi programja általában világos volt mindegyikünk előtt. Még apát is meghódította, pedig nem akarta, hogy cicánk legyen, meg sok borsot törtek egymás orra alá, mégis, mindkettő ragaszkodott a másikhoz.
Valahol már készültem rá, hogy egyszer majd nem lesz, de remélem, hogy 5 évnél tovább tart az élete, hogy talán az én gyerekeim is játszhatnak majd vele. Lehet, hogy nevetséges, hogy siratom, de nagyon hiányzik, hiszen "csak" egy állat volt. De ő a mi cicánk volt, egy hatalmas ajándék a Teremtőtől. Hálás vagyok érte, hogy volt, sokszor átsegített sok nehézségen csak az, hogy ha sírtam, odaült az ölembe és bújt, ha simogathattam a szép, puha bundáját, vagy ha játszhattam vele.
Tegnap utoljára megsimogattam, olyan volt, mintha aludt volna, vártam, hogy kinyitja a szemeit és odanéz, de el kell fogadnom, hogy már nincs.
Tigriském, köszönöm, hogy minket választottál pici cicaként!
