Tücsök és a hangya

Nemrég jöttünk be Anyáékkal a kertből. Előkészítettük a földet (kicsit késve) a palántákhoz, holnap korán el is ültetjük őket. Elég sok munka volt/lesz, de olyan jó nyáron a saját paradicsomunkat, paprikánkat enni! Sokan elmebetegnek néznek minket, hogy miért műveljük munka-suli mellett a kertet, mikor ahelyett pihenhetnénk is, konditerembe járhatnánk, vagy bármi mást is csinálhatnánk. Nem mondom, hogy ne pihennék néha ahelyett, hogy a földet túrjam, de annyira szeretem a frissen ásott föld illatát, este a tücsökciripelést (ma egész este ciripelt egy valahol a környéken, olyan jó volt hallgatni), vagy például, a márciusi vetésű borsómról végre legelni (Garai velőt és Garai korait soha többet nem ültetek, 3-4 szem van egy borsóhüvelyben, és még csak nem olyan jó ízű, mint a Zsuzsi borsó. Mondtam anyának, hogy nem ízlik annyira. Erre anya: De jó, legalább marad a levesbe is! :D)
Azt is olyan jó látni, ahogy a macsek ugrál a friss földben, vagy amikor öntözök, és "teljesen véletlenül" vizes lesz, és felgyorsul.... hehe. Szóval nem unatkozok :)

Márcsakazértis!

Az egyik legnagyobb kihívás bárkinek az életében, hogy megtanulja, hogyan értelmezze a "kudarcot". Hogyan foglalkozzunk az élet "vereségeivel", és mit tartsunk olyanoknak, amely a sorsunkat alakítja. Emlékeznünk kell arra, hogy csaknem bármi másnál jobban alakítja az életünket az, hogy hogyan kezeljük a csapásokat és a kihívásokat.

Anthony Robbins

Hát én már csak azért is felállok, leporolom a ruhámat és erősebben megyek tovább! Mert van aki ad erőt, és barátokat, hogy felsegítsenek! <3

Egyszerűen gyönyörű!

Spanyol, gitár, ZENE <3

Tinédzserkori lázadás majd' 24 évesen?

Ma éppen azon gondolkodtam, hogy kicsit fura vagyok. Eddig az volt a bajom, hogy nem lehettem olyan, mint mások (középiskolás általános szürke-kisegér-vagy-meg-még-vállalod-is-azt-aki-vagy-és-amiben-hiszel szindróma). Sosem voltam "népszerű", középsuliban egyenesen utáltak, mert kimertem állni az elvek mellett, amikben hittem, és nem követtem a csordát. Akkortájt nagyon zavart, elvégre minden tizenéves küzd azért, hogy szeressék, na meg hogy megtalálja magát. Erre mit veszek észre? Idegesít, hogy mások egy tömeg gyártott embert akarnak faragni belőlem, hogy élvezem azt, ha szembe mehetek az árral. Na, nem olyan értelemben, hogy papagájszínű loboncom lenne, vagy félnem kellene a mágneses kapuknál, mert tele lennék fémmel... Sőt, az sem vonz, hogy minden reggel máshol ébredjek... Nem, ez a "lázadás" inkább az, hogy ragaszkodok ahhoz, hogy én ÉN lehessek, az legyek, aki lenni szeretnék - egy szeleburdi kislány, egy megértő barát, egy komoly kiállású nő. Talán ezt hívják önbizalomnak? Jó kérdés, még csak nemrég kezdődött a kapcsolatunk... :D
Szeretem látni mások arcán a meglepetést, ha például közzétesznek egy messze nem jól sikerült fotót, nem sipítozok, hogy hogy képzelte, hanem nevetek, és felvállalom, mert az is én vagyok. Vagy amikor kiderül, hogy szeretem a komolyzenét, szeretek horgolni (csak nem tudok még szépen/nincs időm), szeretek a kertben kapirgálni, ujjongok a tavasszal ültetett borsóm virágai láttán, stb. Egy kicsit Anne Shirley jutott eszembe erről az egészről Lucy Maud Montgomerry regényeiből - nagy kedvencem volt, lehet, nyáron ki is veszem a sorozatot a könyvtárban.

Szépséges, nevetős, napsugaras hétvégét mindenkinek! :)))

Mai versike

Azt hiszem, ez az érzés sokunknak ismerős... :)


"Van öröm, mely soha nem apad,
S ez az öröm: add másoknak magad!
Míg élsz, magadat mindig adhatod,
Adj jó szót, vigaszt, s ha van falatot.

Derűt, tudást, vagy békülő kezet,
Mindez tied!Add másnak-s nézheted
hogy nő vetésed, hozva dús kalászt,
meggazdagítva lelked asztalát.

S csoda történik: minél többet adsz,
Te magad annál gazdagabb maradsz."

/Ismeretlen szerző/

:)

Ha vizsgaidőszak, akkor töménytelen zene, főleg relax. Nem tudok zene nélkül lenni amúgy sem, de ilyenkor különösen. Szeretem a különböző népek, kultúrák zenéit. A múlt hét az íreké, keltáké volt, most indián, perui, inka zene megy (semmilyen tudatosság nincs benne, csak úgy "vándorlok"). Most ez az, ami nagyon megfogott. Nagyon tetszenek ezek a tájak is, szeretnék eljutni ide is egyszer!! Ha nem is mostanában, az első néhány(ezer) évet tuti azzal töltöm, hogy bejárom a világ minden szegletét!

Emlékül

Két hete tudtam meg, hogy egy nagyon kedves idős testvérünk meghalt. A hír eléggé megviselt, ugyan nem voltunk napi (sajnos még heti vagy havi) kapcsolatban, mégis, közel állt a szívemhez. Apa egy beszélgetés folyamán pár éve megkapta a néhány oldalas életrajzát, amit ma elolvastam. A könnyeim folytak, mire a végére értem, és nem tudom szavakba foglalni, mi zajlott le bennem olvasás közben. Eleve megérintenek azok a tapasztalatok, amiket az évkönyvekben olvasok, de így, hogy ismertem azt az embert, aki ezeket átélte, a 60-80-as években aktívan részt vett a kis nyáj megalapításában, és a vállán hordozta azokat a súlyokat, amikkel ez akkor mind fizikailag, mind szellemileg járt... Hálás vagyok azért, hogy ismerhetem azokat a társait, akik segítették a munkáját, közülük az egyik a nagypapám, aki sokat mesél ezekről az időkről. Azt sajnálom, hogy nem olvastam el korábban, hogy nem kérdeztem ki ezekről. Azért is hálás vagyok, hogy egy ilyen alázatos, tettre kész és lojális személyt ismerhettem meg, és már nem csak a fehér hajára és a kedves mosolyára emlékezhetek. Gyerekként nagyon szerettem, 3 éves koromból is emlékszek, milyen szeretettel mosolygott mindig rám, meg ahogy megsimogatta a fejemet, mint egy nagypapa. Sok minden kavarog most bennem, amiből még értelmes gondolatot sem tudok kreálni, de azt érzem, hogy ebből megint sokat tanultam, és hogy ez az eset is előre fog vinni, hogy ott lehessek azok között, akik üdvözlik őt!

Nem csak a felhők fölött süt a nap

A csütörtöki hullámvölgy szerencsére már hullámhegy. Nagyonis!! Folyamatosan kapom a megerősítést, hogy igen, a legjobb helyen vagyok! A hétvége amilyen mozgalmas volt, annyira jó is! Két nap Ausztriában angol kongresszuson - önmagában elég a jó kedvhez, hát még a sok nemzetiségű szorgos ember, akiknek a mosoly csak úgy ragyog az arcukon, akikkel élmény találkozni, akikkel egy felé nézünk! Nem is volt biztos, hogy mehetek, de szerencsére ez is megoldódott, "sofőrék" is nagyon kedvesek, aranyosak voltak, és még Bécsben is sétáltunk egyet, levezetve a két napos üldögélést. Este pedig vendégeink jöttek a messzi Pécsről, az egyik kedvenc városomból. Tegnap kirándultunk egy nagyot egy kisebb csapattal, voltak kicsik-nagyok. Nevetésből. poénból, ugratásból, napsütésből és finom sütiből nem is volt hiány! A hétvégére teljesen a Paradicsomban éreztem magam! És sírtam is, az örömtől és a sok-sok jó dologtól, amit kaptam! Ráadásul még a közeli jövőm is kezd kikristályosodni, merre induljak a suli elvégzése után. Egy biztos, nem fogok, nem szeretnék unatkozni! :D
Egyszerűen: SZERETEK ÉLNI!!