Az élet játéka

Kedves Főnökasszonyom az utolsó munkanapunkon meglepett egy "Tudom-hogy-nem-ünnepled-a-karácsonyt-de-szeretném-megköszönni-a-munkádat" csomaggal, amiben egy fantasztikusan jó könyvet is tartalmazott, Eleanor H. Porter: Az élet játéka című könyvet. Korábban már hallottam róla, kerestem is, és nagyon örültem, hogy most nekem is megvan. Sikerült elolvasnom. Ez egy rettentő bájos, a "boldog békeidőkben" játszódó történet egy 12 éves lányról, aki hiába élt át nagyon sok fájdalmat, rettentő lelkesedéssel játszotta az élet játékát. A játék lényege, hogy mindenben azt keresi, minek örülhet. A megfásult, kiábrándult felnőtteket is megtanította a játékra, sokat segítve nekik abban, hogy miért érdemes élni.

Az utóbbi napokban sok dolgon elgondolkodtatott ez a könyv, és néhány beszélgetés, több témáról több emberrel, amikben valahol mégis van közös pont. Miközben olvastam a könyvet, többször elsírtam magam és azon agyaltam, olyan szeretnék lenni, mint Pollyanna, ez a kislány. Hiszen, ahogy egy régi bejegyzésben idézett vers egybevág azzal, amilyen lenni szeretnék. "Maradj mindig mosolygós gyermek, mindenki napsugara, boldog leszel, meglásd". Ez a sor rettentő sokat visszhangzik a fejemben. Viszont egy hosszú beszélgetés hatására, elkezdtem tovább gondolkodni, hogy mégsem szeretnék teljesen olyan lenni. Nem szeretnék naiv, törékeny, tudatlan lenni, hiszen akkor mindig ott lesz az esélye annak, hogy nagyon nagyot koppanok és tudatlanul belemegyek azokba a helyzetekbe, amik fájdalmat okoznak. Inkább azt szeretném, ha ez a gyermeki lelkesedés, örömkeresés, pozitív gondolkodás jellemezne egy erős, kitartó, szívós jellemmel, hogy vihar idején is erősen tudjak a talajon maradni, de a csillogó szemű, állandó tudásszomjjal rendelkező kislány is elevenen éljen.

Elgondolkodtam azon is, hogy valahogyan a legtöbb emberben megborult a rend. Már a szívükkel akarnak gondolkodni és az agyukkal érezni, pedig ez így nem jó, nem csoda, ha káosz van sokak fejében. Én a szívemmel szeretnék érezni és az agyammal gondolkodni, úgy, hogy egyensúlyban legyenek. Hiszen ha bármelyik irányba elbillenek, akkor vagy ösztönlény vagy pedig könyörtelen és érzésmentes droid válik belőlem, én viszont egyiket sem akarom. Szeretném megélni a pillanatokat, amikor sírni kell, sírni, amikor szépet, örülni valót keresek, akkor örülni és átadni magam ennek, de úgy, hogy mindeközben az agyam is teszi a magáét, rendszerez, iktat, oktat, figyelmeztet, előkészít. Ha már mindkettőt megkaptam, szeretném kihasználni őket, a lehető legjobb módon, hogy dicséretére váljon annak, Aki adta. Élni akarok, annak minden oldalával, fel szeretném használni a kapott lehetőségeimet, hogy adjak valamit másoknak magamból, úgy, hogy közben mégis egyre teljesebb legyek.

Kedves élmény

Tegnap egy úttörő házaspár férfi tagjával voltam keresőzni. Osztrák házaspár, nemrég költöztek ide a "közelbe", hogy a már nem is olyan kicsi német csoportunkat támogassák. Annyit tudtam róluk korábban, hogy néhány hetet voltak a nyáron Spanyolországban, angol nyelvterületen, és rendkívül jó tapasztalatokat szereztek. Szeretem hallgatni ezeket a tapasztalatokat, főleg, amikor barátnőm a hozzánk közeli Bécsből mesél-ír évkönyvbe passzoló tapasztalatokat.

Maga a keresőzés nem hozott kiemelkedő eredményt (bár mi már annak is örülünk, ha a listánkat egy-egy névvel vagy ismertetőjellel ki tudjuk egészíteni), nagyon jól esett a beszélgetés. Keresőzés közben ugyanis sokkal több lehetőségünk van beszélgetni, megismerni egymást a munkatársainkkal, hiszen nem tudunk annyit beszélgetni az emberekkel és elsősorban információt gyűjtünk a környéken lakó külföldiekről, hogy később célirányosan tudjuk őket felkeresni.

Meglepett az a rettentő nagy nyugalom és "lassúság", ahogyan sétáltunk. Ahhoz szoktam az utóbbi időben, hogy mind a teljes idejű szolgák, mind a nem-teljes-időben-szolgálók gyorsan, kapkodva, osztrák kifejezés szerint "cákk-cákk" (ez irtóra tetszik, főleg ahogy a pótnagymamám mondja :D) rohanva teszik a dolgukat. Viszont nem ez volt a helyzet. Négyen indultunk útnak, és még mielőtt elváltunk volna a másik pártól, nyugodtan, kedélyesen átbeszéltük a stratégiát, ki hova megy. Ezek után pedig szépen, kényelmesen sétáltunk, az egyes címeknél átbeszéltük, milyen benyomást kapunk az adott helyről. Állandóan ott laknak? Erre a feldíszített ablak, ajtó, a kint lévő gumicsizma, a kutyák, a felhasogatott fa utal. Otthon lehetnek? Nem füstöl a kémény, valószínűleg nincsenek. De ott nyitva van egy ablak, biztosan szellőztetnek!

Ilyen és ehhez hasonló apró dolgokat figyeltünk meg, ami alapján könnyebb (lett volna, ha kijönnek) beszélgetést kezdeményezni. Nagyon tetszett a hangulat, mondtam is Peter-nek a testvérnek, hogy ezt szeretem a német területen, ezt a nyugalmat, ez ad igazi örömet, még ha a magyar területen munkálkodó társaink teljesen unalmasnak és időpocsékolásnak is tartják néha a munkánkat. Szeretném ezt alkalmazni a magyar területeimen, ha megint lesz! :)