Út a semmibe

Tegnap ahogyan jöttem haza a ködös, esőt szitálós alkonyatban, csomó mindenen elgondolkodtam. Például azon, hogy az élet mennyire hasonlít a ködös-párás úthoz, amin jöttem. Nem látni a végét, nem látni, hogy mi következik, néha olyan, mintha a semmibe tartanék. Bármikor előttem teremhet valamilyen akadály, amit meg kell kerülni vagy módosítani kell miatta az utat. Van amikor senki nincs az úton, van amikor tele van és hol a szemembe világítanak, vagy éppen mazsola módjára közlekednek előttem, amivel bosszantanak. Van, hogy rengetegen jönnek szembe de senki nem megy velem egy irányba.

De valahogy mindig ott van a szemem előtt, hova akarok eljutni, mi vár az út végén, és ez a továbbhaladásra ösztönöz. Néha pedig egyszerűen jó csak úgy megállni és gyönyörködni a kilátásban, mindegy, hogy szakad az eső vagy ragyog a nap, mert az igazán szépet csak a belső békével rendelkező emberek tudják igazán látni és értékelni.

Brigitte

Néhány éve egy nyugdíjas, érces hangú osztrák hölgy elkezdett járni a német csoportba. Idővel egyre közelebb került mindannyiunkhoz, leszokott a dohányzásról, rendezte minden dolgát és megkeresztelkedett. Mindenki a szívébe zárta a csupaszív, alázatos hölgyet, aki mindig szerette a testvérei társaságát. 9 hónappal az új élete megkezdése után a lakásában a földön fekve találtak rá. Az orvosok stroke-ra gyanakodtak, elkezdték kezelni Ausztriában. A testvérek rendszeresen látogatták, még ha nem is volt magánál. Egy idő után magához tért, de romlott a mentális állapota, egy idő után már a gyerekeit sem ismerte fel, akik nagyon ellenségesen viszonyultak a Tanúkhoz, bár ez az ellenségeskedés kissé alábbhagyott. Nem volt olyan összejövetel, hogy ne imádkoztak volna érte. Mindegyikünk azt hitte, már csak a Paradicsomban tudunk vele kommunikálni. Időközben kiderült, nem stroke-ja volt, hanem egy makacs vírus támadta meg az agyát, és a fél agyát felemésztette, működésképtelenné tette.
Sokszor elszorult a szívem, ahogyan megláttam a skype névlistámban a nevét, vagy amikor előkerült a videó a keresztelkedéséről.

Tegnap, miközben hazafelé tartottunk Sárvárról, az egyik testvérnő megkérdezte tőlem, hogy hallottam-e mi történt. Egy pillanatra lefagytam. De amit mondott, arra számítottam a legkevésbé.

Brigitte visszatért! Visszatértek az emlékei, megismeri újra a szeretteit 10 hónap után, és üdvözli a csoportunkat! Meg kell még tanulnia járni, de újra itt lesz! AZ orvosok is csodának tartják, az egészséges idegek átvették a beteg, halott idegek feladatát és újra tud működni az agya!
Hihetetlen, hogy milyen fantasztikusan vagyunk összerakva! Ez szerintem egy újabb bizonyíték arra, hogy nem csak 70-80 évre vagyunk tervezve, hanem egy örökkévalóságra!

Majdnem kiugrottam a bőrömből, tiszta libabőr voltam, néhány másodpercre majdnem arról is megfeledkeztem, hogy vezetek. Rendkívül hálás vagyok, hogy hamarosan újra átölelhetjük Brigittét!

Pár szó az elengedésről

Az utóbbi napokban több témakörrel kapcsolatban több emberrel beszéltem tulajdonképpen ugyanarról, az elengedésről. Arról, hogy mennyire ragaszkodunk tárgyakhoz, hogy sajnáljuk a telefonunkat, ha leesik vagy a nadrágunkat, ha elszakad. Arról, hogy mennyire ragaszkodunk emberekhez, kapcsolatokhoz. Azt várnánk, hogy minden marad ugyanolyan. Pedig nem, hiszen körülöttünk változik minden, és mi is változunk, kölcsönhatásban vagyunk egymással. Sokszor ezek a változások rosszul érintenek minket, megviselnek. Akár egy iskola befejezése, akár egy munkahely váltása, akár az emberi kapcsolatainkban beállt változások, mind-mind megviselnek minket.
Már a szakdolgozatomban is a változásmanagement témakört boncolgattam (ennek is már két éve, hogy megy az idő!), igaz, azt teljesen más szemszögből, gazdasági, vállalati, szervezeti szemszögből, de rengeteg értékes gondolatot találtam, olvastam akkor erről, hogy egy-egy változás milyen hatással van az emberre. Félünk tőlük! Sokszor inkább maradunk a saját pocsolyánkban, mert azt ismerjük, mind kimerjünk lépni belőle, megnézni, hogy mi van a pocsolyánkon túl. Ott a nagy ismeretlen, sokszor a behatásokat nem látjuk előre, még megsaccolni sem tudjuk. Sokszor a rosszul működő, nem építő dolgokhoz is ragaszkodunk, görcsösen markolva, nehogy megváltozzon, mert 'mi lesz velem, ha ez nem lesz, ha ez vagy az nem így működik, ahogy megszoktam?'
Bátorságra és szilárd elhatározásra, kiforrott jellemre van szükség, hogy ki tudjon törni valaki a megszokásából, keresni tudja a lehetőségeket a továbbfejlődésre.

És mi a helyzet, ha elveszítünk valakit, aki nagyon fontos nekünk? Kegyetlen nehéz, ezt első kézből tudom mondani. Elég sok veszteség ért idén, a halál, rossz döntés, félreértés, éretlenség és értetlenség miatt veszítettem el jó néhány embert. Nehéz ezekkel megküzdeni, de nem lehetetlen. Sokat mosolygok azon, hogy hányszor tudok párhuzamot vonni a gazdasági ismereteim és az élet kérdései, problémái között. Egyszer régen már írtam a SWOT analízisről, mostanában is rendszeresen előveszem fejben. Ez arról szól többek között, hogy változásokkor megvizsgáljam egy helyzet erősségeit (Strength), gyengeségeit (Weaknesses), lehetőségeit (Opportunities) és veszélyeit (Threats). Ehhez objektivitás kell, ami nyilván veszteségeknél, amik érzelmileg érintenek, azonnal nem várható el. De ha igyekszek agyban ezekre figyelni, gyorsabban megy. Nyilván, ez nem ilyen egyszerű, de nekem sokat segít, hogy tárgyilagosabban kezeljek veszteségeket.
Azon is szoktam gondolkodni, hogy ki tudja még, hogy milyen veszteségeket kell a jövőben elszenvedni, miket vesznek el tőlünk, kiknek kell búcsút mondanunk, ezek a helyzetek felkészítenek arra az időszakra. Arra is felhívja a figyelmemet, hogy átvizsgáljam, kire támaszkodok igazán? Miért ragaszkodok másokhoz? Ha erős vagyok, és erős a kapcsolatom az Atyámmal, akkor könnyebb minden ilyen helyzetet átélni és továbblépni. Ha van, amin nem tudok változtatni, holott mindent igyekeztem megtenni, hogy rendeződjön, akkor tovább kell lépni, a megfelelő fiókba kell tennem ezeket.

Szeretném ezeket a helyzeteket bátran, egyenes gerinccel kezelni, úgy, hogy nyugodt lehessen a lelkiismeretem, mindent megtettem, ami tőlem telt, bárki szemébe szégyenérzet nélkül belenézni, hogy kedves és szeretetteljes tudjak lenni azokkal, akik akarva-akaratlanul bántottak. Az én feladatom, hogy bocsánatot kérjek, megbocsássak, az pedig, hogy minden teljesen tiszta legyen, nem rajtam múlik.

Meg kell tanulnom elengedni mindent, amim van, tárgyakat, embereket, érzéseket, reményeket, vágyakat. Meg kell tanulni a jelenlévőket értékelni, kihozni belőlük a legjobbat, és keresni a lehetőségeket a további fejlődés felé, hiszen mindegy egyes nehézség edz, megacéloz, erősít, felkészít, érettebbé tesz!

Kérés

Ma láttam ezt a videót.

Igazán meghatott az a sok erőfeszítés, amit azért tesznek ezek a testvéreink, hogy elérjenek mindenkit. Hogy több száz km-t utaznak ezért. Nem kímélik sem magukat, sem az idejüket, sem az energiaforrásaikat. Ennek láttán megerősödött bennem még inkább, hogy igenis, menni kell, 45-50 km-t is akár, a szomszéd megyékbe is, kicsi, eldugott falvakba is, hogy elvégezzük a feladatunkat, megkeressük a német nyelvű juhszerű embereket, mert mindegyikük fontos!

Ezúton megkérnék mindenkit, bár valószínűleg a célcsoport nem olvas: Ne hátráltassunk senkit olyan kérdésekkel, hogy "Van értelme ennek? Van egyáltalán érdeklődés? Minek mentek olyan messzire, amikor ott a magyar is?"
Vállaltuk ezt a munkát, mindenki annyit tesz bele, amennyit tud. Nem könnyű a feladat, de amennyi nehézség van, annál sokkal több áldás is! Lehet, hogy nem szembetűnő az eredmény, de ha a pásztornak az az egy elveszett juh fontos volt...
Mindannyian részt veszünk a prófécia teljesítésében! 'Minden nemzetből, népből, nyelvből'
Ameddig a "Főnökünk" jónak látja, végezni fogjuk a munkát! Hiszen nem a mi feladatunk eldönteni, hogy van-e értelme. Nem a mi feladatunk bírálni.

Hétvége Bécsben

Tudtam, hogy ez a kongresszus fantasztikus, hiszen már meghallgattam egy hónapja, de... Hihetetlen élmény volt a bécsi! Egy pillanatra sem bánom, hogy más vonzó program helyett is ezt választottam (ha már hivatalosan itt a helyem német csoportosként)!

A legtündéribb élmény:
A 8 éves Charlotte-tal a női mosdóban találkoztam, rám nézett, elfordult, majd ijedt arccal visszanézett, hogy mégis milyen nyelvű a kitűzőm? Elkezdtünk beszélgetni, egy rettentő értelmes, okos kislány, 6 testvére van, nyitott, őszinte. Igazi kis tündér. Mikor elköszöntünk egymástól, komoly arccal felnézett rám, és azt mondta, örül, hogy találkoztunk, és mennyire tetszik neki, hogy ilyen kedves, mosolygós vagyok. Hihetetlen, hogy ezek a kicsi gyerekek milyen jó megfigyelők, mennyire őszintén képesek kimondani, beszélni a benyomásaikról! Remélem, később is találkozhatok vele!

A legviccesebb élmény:
Hát, ezen az egész stadion nevetett! Az erkölcsi irányadó mértékekről volt szó, egyszer csak az előadó megkérdezte:
"Mit gondoltok Conchitáról? - döbbent hallgatás, meglepett pislogások, majd legyint az előadó - Ahh, es wurscht! (Ahh, mindegy is!)" Jó, ez így nem olyan vicces, de az egész stadion hangosan nevetett a szójátékon, majd komolyan folytatta az előadást.

A legborzongatóbb élmény:
Vasárnap délután a Győzelmi ének, ahogy a 23 ezer ember együtt énekelt. Mindenki borzongott körülöttem, hihetetlen hangulata volt!

A legmotiválóbb élmény:
A sok interjú a misszionáriusokkal, köztük olyanokkal, akiket én is ismerek és vasárnap, amikor összekapcsoltak minket Frankfurttal, a nemzetközi kongresszussal (egyébként 7 előadást hallottunk Frankfurtból, az is borzongató volt, ahogy mi hallottuk a 32 ezer ember tapsát Frankfurtból, majd az itteni 23 ezer ember szintén hatalmas tapsviharban tört ki), és felvonultak a misszionáriusok! Rengetegen voltak, tömött sorokban mentek, és akkor a Bécsben jelenlévőkről nem is beszéltem! Itt is sokan voltak, és igazán elgondolkodtató volt az az alázat és lelkesedés, ahogyan a munkájukról beszéltek!

A legmeghatóbb élmény:
Azt hiszem, ez mindenkinek így volt, a videók! Csak annyit hallgattam, hogy körülöttem mindenki szipog (persze velem az élen), fújja az orrát, törölgeti a könnyeit! Idézve egy testvérnőt, akivel beszélgettem, "mindenki bőre alá bemászik, a szívig hatol ez a kongresszus, és már péntek délelőtt bőgött mindenki."

A legelgondolkodtatóbb tapasztalat:
Testvérnő Bolíviában szolgált német nyelvterületen, és nagyon sok barátot szerzett, jól érezte magát. Idővel áthelyezték Mexikóba és nagyon nehezére esett örülni az új megbízatásának. Hallott egy tapasztalatot, ahol egy testvér a reptéren egy testvér búcsúzott a családjától, mielőtt elindult egy messzi országba, majd így imádkozott: "Jehova, a családom a legszebb juhom, őket "áldozom fel" a munkádért!" Ez a tapasztalat megerősítette, hogy az ő legszebb juha az ottani élete, és nagyon sok áldás származik abból, ha ezt a juhot feláldozza Jehováért. Elgondolkodtatott, hogy mennyire vagyok kényelmes, mi az én legszebb juhom, mi az, amit feláldozok, és az valóban a legszebb-e, tényleg hiszek, bízok-e abban, hogy erről odafent nem fognak megfeledkezni?

A leginkább tetsző tapasztalat:
Péntek-szombaton busszal mentem, osztrák testvérekkel meg a német csoportunk néhány tagjával. A buszsofőrünk magyar volt, első nap ingben-nadrágban jelent meg, kedvesen, mosolygósan segített mindenkinek. Másnap reggel meglepve vettük páran észre, hogy szombaton már nyakkendőt is kötött, amit aztán a stadionhoz érkeztünk után kb. 10 perccel sebesen le is vett, majd hazafelé újból sebesen visszavett. Az út végén a mikrofonba megköszönte, hogy vele tartottunk, sajnálta, hogy másnap már nem ő visz minket, hanem egy kollégája, és jó utat kívánt másnapra is. Jó érzés volt látni, hogy némileg hatott rá a keresztény társaság, és nem tudni, lehet, hogy legközelebb már meg is hallgat minket, ha valaki becsönget hozzá.

A legkellemetlenebb élmény:
Mikor lobbanna be az ember műtétre váró foga, ha nem szombaton, mikor figyelni akar, és miért is ne tartana másnapig a fájdalom? Kelletlenül veszem tudomásul, hogy lehet, hogy nem húzhatom őszig a műtétemet, hanem hamarosan mennem kell, bár szeretném a kampány alatt még ellógni, nem lenne jó megint két hétig alig beszélni... De talán sikerül kihúzni (az időt :D)!

Néhány számadat még a végére:
-Bécsben a résztvevők száma vasárnap 23 000 fölött volt, ebből 17 000 a német, 3700 körül a szerb-horvát és 1800 körül a román szektorban.
-Az összlétszám a teljes német területen(Ausztria, Svájc, Németország)223 900 fölött volt
-20 nyelven hangzottak el a programok ezen a hétvégén a német területen, az összes kongresszusi városban
-Bécsben 196 keresztelkedő volt

Összességében igazán nagy kiváltság volt, hogy ott lehettem, jó volt újra átismételni a tanultakat, jó volt új ismerősöket szerezni, látni azt a kivételes egységet, békét, ahogy a metró felől jöttek az emberek, békében, sorban, egységben, mosolygósan!

Júniusi hálalista

Tegnap egy nagyon jó szemléltetést hallottam. Az öröm megőrzéséről szólt egy előadás, hogy a legkeményebb időkben is meg kell őrizni az örömünket, és hogy ez olyan kell, hogy legyen, mint az üvegház. Akármilyen zord idő is tombol odakint, belül megfelelő körülmények vannak a növények növekedéséhez. Ugyanígy, fontos arra törekedni, hogy akármilyen helyzetekkel nézünk is szembe, belül megtaláljuk az örömforrásokat. Ha mást nem, azt, hogy a nehéz napnak is vége lett. Vagy hogy felébredtünk reggel.

Ez a hónap igen kemény volt, tele könnyekkel, érzelmi hullámvölgyekkel, bizonytalansággal, valós veszélyhelyzetekkel. Talán azt is állíthatom nyugodt szívvel, hogy életem legnehezebb 2 hetén vagyok túl, de az biztos, hogy ez az év, igaz az első felének csak most van vége, de eddigi életem legnehezebb éve.
Mégis, annyi okom van hálásnak lenni! Ezt főleg a lecsengésében látom, hogy miért:

- Élek és hajam szála sem görbült, vigyáztak rám. Mert vigyáztak. Nem magamnak köszönhetem, hogy nem lett katasztrófa, és hogy tudtam figyelni és időben reagálni.
- A majdnem baleset ellenére (amit ha most is végiggondolok, hogy egy hajszálon múlt, hogy nem lett baj, vagy beszélek róla bárkinek, a hideg futkos a hátakon) nem félek kocsiba ülni, még mindig szeretek vezetni és nem pánikolok.
- Megtanultam, hogy mit jelent igazán, teljesen bízni, a terheket Rá vetni
- Megtanultam kérni, hogy ne féljek segítséget kérni, ne higgyem azt, hogy nem vagyok elég fontos, hogy segítsenek
- Megtanultam, hogy minden napnak meg van a maga baja, és fölösleges a következő napi adagon rágni magam, mert a probléma megvár, nem szalad el
- Megtanultam, mit jelent az, hogy ne aggódjak, mert Ő cselekszik
- Megértettem, mennyire nehéz sokszor tényleg az első helyre tenni az igazán fontos dolgokat, mennyire nehéz a nem helytelen dolgokról lemondani azért, hogy a helyes dolgokat tegyem első helyre
- Akármilyen nehéz is ez, áldással jár, mert még mindig élek
- Megtapasztaltam, hogy mit jelent az, hogy Ő fent tart minket, ahogyan egy mentőmellény. Nem emel ki a vízből, de nem engedi, hogy belefulladjunk a jelképes óceánba
- Megtapasztaltam, hogy csak addig engedi a nehézséget, ameddig látja, hogy ki tudunk tartani
- Megtudtam, hogy hány és hány igaz barátom van, akiknek sosem tudom eléggé kimutatni a hálámat és azt, hogy mennyire szeretem őket! Akik éjjel felhívnak és végighallgatják a zokogásomat, tartják bennem a lelket, átveszik a terhemet, hogy velem együtt cipeljék, mindent megtesznek azért, hogy ne maradjak padlón, beszélgetnek velem, viccelődnek, komolyan vesznek, megértenek, akár szó szerint mosolyra húzzák a számat. Képtelen vagyok szavakkal leírni, mennyire hálás vagyok ezekért az emberajándékokért, legyenek idősek, fiatalok, férfiak, nők, gyerekek (és már megint rohanok a zsepiért, de ezek már hála és örömkönnyek)
- Megtanultam átlépni a komfortzónámon, és megpróbálni objektíven szemlélni helyzeteket, amiket nehezemre esik, és az alapján megpróbálni véleményt formálni és döntést hozni
- Megtanultam, hogy mennyire sok függ attól, hogy egy helyzethez én hogyan állok hozzá, hogy az milyen hatással van rám. Látom-e a pozitív, jó oldalát egy pocsék dolognak? Látom-e, mit tanulhatok belőle?
- Hálás vagyok, hogy sok hibám felszínre jött, és kapok lehetőséget ezeken javítani
- Érdekes érzés látni, hogy mennyire más az énképem és a mások által alkotott kép rólam. Meglepő szembesülni azzal, hogy mások erősnek és kitartónak látnak, mikor én gyengének és gyenge akaratúnak látom magam. Talán a maximalizmusról is ideje lenne leszoknom
- Hálás vagyok a gyönyörű naplementékért, a finom ételekért, a társaságért, az új tervekért, azért, hogy mások velem szeretnék tölteni az idejüket, csak azért, mert szeretnek, hálás vagyok a lélekmelengető, erősítő szavakért, dicséretekért. Hálás vagyok, hogy nem hagyjátok, hogy összetörjek és a padlón maradjak!

Végül hálás vagyok azért, hogy épen és egészségesen túl vagyok a nehezén, és hogy ennyire sokat tanulhattam ezekből a helyzetekből, mert megerősített abban az elhatározásomban, hogy soha nem adom fel!
Kitűztem célul, hogy majd Jóbbal elbeszélgetek. El fogom neki mondani, hogy hányszor gondoltam rá, és hogy mennyit segített az, hogy végig gondoltam, mennyivel többet veszített el ő, mint én, és hogy mennyi erőt nyújtott a példája, hogy egyedül, a feleségétől és a barátaitól elhagyva, a gyerekeit gyászolva, súlyos betegen és elszegényedve sem adta fel a feddhetetlenségét!

Az utolsó mohikán

Annyira elfáradtam estére, hogy csak lapozgattam a zenék között, eszembe jutott, hogy mennyire szerettem régen is hallgatni a Vangelis számokat, gyerekkoromban nagyon sokat szólt nálunk, azóta is szívesen hallgatom. Aztán rábukkantam erre. Eszembe jutott a nyár, amikor a kéztörésem miatt kényszerpihenőn voltam, és Apa odaadta Cooper Nagy indiánkönyvét, valamint Karl May Winnetou-ját is. Mivel nagyon szeretek olvasni, akkor meg időm is rengeteg volt, hamar végeztem velük, pedig meglehetősen vaskos mindkettő.

Emlékszek, még a kórházban elkezdtem olvasni és teljesen magával ragadott a tájleírás, ahogyan elképzeltem az erdőket, sziklákat, a mokaszinban osonó indiánokat a rezes bőrükkel, fényes fekete, hosszú hajukkal. Benne éltem a történetekben, egy akartam lenni közülük, olyan tisztelettel a természet iránt, olyan jó megfigyelőként, ahogyan ők, szőrén megülve a lovat, békésen (a sziúkat meg a másik törzset, akivel sok balhé volt és most nem ugrik be a nevük, nem kedveltem, mert túl harciasak voltak). Szívesen képzeltem magam elé a hosszú utazásokat. Tetszett, hogy nem szólnak feleslegesen (ezért lehet, hogy sokáig kéne tanulnom tőlük...). Csingacsgukba titkon beleszerelmesedtem, na meg Sólyomszembe is, fiatal korában. Az utolsó mohikánt végigzokogtam, sokáig csak kóvályogtam, miután befejeztem a könyvet.
Azóta is elvarázsol, ha hallom a zenéjüket és szeretnék majd sok-sok indián barátot, tanulni tőlük, és megtanítani nekik, hogy az, amilyen sok kincset kaptak, Kitől van és együtt, békében élni majd a végtelenségig. :)

Hálalista #3

Ez a mai, eheti lista elég nehéz lesz. De akkor is, márcsakazértis összeszedek legalább 10 dolgot!

1. Reggel felébredtem a hónapok óta állandósult rémálmaimból. Aludni jó lett volna még, de a rémálmok már nagyon kifárasztanak. Egyre biztosabb vagyok abban, hogy lelki okai lehetnek, csak még meg kell találnom az okát és valahogy kezelni őket, hogy újra rózsaszín-púderes-habcsókos álmaim legyenek, mint általában.

2. Ki tudtam egyedül - nő létemre - cserélni a repedt lámpaburát a kocsin (már így vettem, nem én okoztam). Mérhetetlenül büszke voltam magamra, és valahogy jó érzés volt piszkos kézzel elpakolni a szerszámokat. Még Apa is agyon-vissza dicsért az autószerelő ismerősei előtt!

3. Ma babáztam egy kicsit a két unokaöcsémmel, egyikük lassan 4 éves, másikuk 9 hónapos. A nagyobbik folyamatosan "Esstike, Esstike" néven hívott, annyira aranyos volt, a kisebbik meg gügyögött a kezemben, simogatta az arcomat és jó volt érezni a finom babaillatot.

4. Készülök a műszaki vizsgára, eléggé feszélyez, vannak javítanivalók, de a szerelő szerint teljes mértékben érdemes foglalkozni a kocsival. Sok időmbe kerül majd, amit tudok, szeretnék házilag megoldani (alvázvédelem, szóval sikamika, festegetés, egyebek), egyrészt nem szeretnék súlyos tízezreket (50-60 körül van állítólag! :O ) kifizetni egy olyan munkáért, amit én is meg tudok csinálni, mert képes vagyok rá és Apa segít, másrészt még jobban értékelem majd, mert a két kezem munkája. Ha már azért megdolgoztam, hogy lehessen, meg is szeretném becsülni, vigyázni rá, még ha ezért sokan komplett idiótának néznek is, és leszólnak, mert 12 éves és nem egy felső kategóriás autó. De az enyém, nincs rajta hitelem, megbízható és arra jó, amire kell - elvisz dolgozni és a szántóföldre, mi kell több?)

5. Hálás vagyok, hogy nem kell olyan problémákkal küzdenem, mint néhány rokonomnak, hogy az az oktatás, amit kaptam, kaptunk, sok nehézségtől megkímélt eddig és a továbbiakban is meg fog! De Érte meg a szívem szakad meg, mert nem tehet arról, hogy abba a helyzetbe került, amibe. És nem tudok segíteni neki, mint hogy csak tartom benne a lelket. :(

6. Szuper lesz a szombati napom, családdal-barátokkal! A sok feszültség ellenére, ami a szervezéssel jár (meg a maximalizmusommal)...

7. Tenyérnyi eprek nőnek a kertben, esténként eperturmixot iszok és annyira jól esik!

8. Holnap nehéz napom lesz, kemény harc is van kilátásban egy megbeszélésen, lehet, hogy nagyon keménynek és rettentő határozottnak kell lennem, eszköz is van hozzá a kezemben, de szeretnék inkább egy békés megbeszélést folytatni. Ha mégsem jön így össze, ahogyan a konfliktuskerülő énem kívánja, szeretnék tisztelettudó és kedves maradni, a határozottság mellett.

9. Hálás vagyok, hogy egy számomra igen kedves emberrel sikerült egy konfliktushelyzetet megoldani. Rossz volt, hogy kialakult, mindkettőnk rosszkor volt rossz helyen, de szerencsére sikerült hamar megoldani és fátylat borítani az eseményekre.

10. Múltkor kaptam egy üzenetet, amiben többek között az állt, hogy nem baj, hogy érzékenyen érintenek dolgok, hiszen 'így legalább még inkább kiderül, hogy nem vagyok kőszívű'. Érdekes, hogy amit egyik ember hátránynak lát, azt más pozitív dolognak. Ennyire fontos a hozzáállás!

10+1. Találtam egy igazán szép, kifejező zenét, és ami a legjobban tetszik benne, hogy az Ézsaiás 41:10-hez ajánlják. Szera, ezt elsősorban Neked szeretném ajánlani, a hozzászólásaidból úgy érzem, most Neked is szükséged van erre.

Hát csak összejött! Kicsit sokat ültem fölötte, de sikerült! 10+2 :)

Hálalista #2

Nem is gondoltam, hogy ennyi embernek tetszik :D A listám az elmúlt 3 napról:

-Fagyi az Erzsébet-kert (ez kötőjeles? Romlik a helyesírásom...) egyik árnyékos padján, barátnővel, tervezgetve, nevetve, a jó munka után
- Éjszaka nyitott ablaknál aludni
-fűszeres levegő éjszaka
-Éjjel a fülemülék énekére elaludni (végre megtudtam, hogy ők a fülemülék :)
-frissen húzott, élére vasalt ágyneműben aludni - mert a vasalt ágynemű a mániám, és annyira jóóóóó
-meleg, meleg, meleg: szandál, végre nem kell harisnya, nyári ruhák
-egész csütörtökön júliusi érzésem volt, talán mert akkor kezdtem el az új helyemen dolgozni, és meleg volt, és ilyen illatok voltak, és már bekapcsoltuk délután a légkondit, mert muszáj volt és mert őszibarackot ettünk két páciens között, és az volt a legjobb, hogy mikor már sajnáltam majdnem, hogy mindjárt vége a nyárnak, rájöttem, hogy még el se kezdődött!
-tenyérnyi eper a kertből
-hatalmas nyuszi útközben
-rendelőből kinézve láttam megint mókusokat a parkban
-már nem fáj a fogam!
-hálás vagyok, hogy a rendelő főbérlője, egy 75 éves bácsi nem fiatalabb 30 évvel, mert azt mondta, ha 30 évvel fiatalabb lenne, gondolkodás nélkül elvenne, egyébként meg mindig udvarolgat, de annyira aranyosan, viccesen, hogy nem lehet rá haragudni :D
-morcos páciensbácsit sikerült megszelídítenem, csak mert beszélgettem vele - és még érdekes dolgokat is mesélt
-megújult kívülről a rendelő, egész délelőtt ezen dolgoztunk tegnap, és nagyon szép lett, és nagyon sokat nevettem a két sráccal, akik csinálták, és volt hasznos ötletem is, amivel segíteni tudtam
-még mindig gyönyörű a vár Lockenhausban (Léka) és Stadtschlainingban
-tartalmas, mély beszélgetések főnökasszonyommal
-nő létemre sikerült összeraknom egy bútort, amit a férfiaknak nem sikerült :D
-süt a nap, a szélvédő mögött már barnulok is
-a kiskutyáim hatalmasakat ugrálnak örömükben, amikor meglátnak
-kedves baráttal jó, érdekes, vicces beszélgetés, ami már nagyon hiányzott
-tervek, célok a jövő hónapra, ezekért pedig őszinte dicséretet kapni
-mosolygós emberek
-ma egy bácsival közel egy órát sikerült beszélgetni, és a végén rögtönzött egy beszámolót az egyéniségemről, és meglepő dolgokat mondott, amire nem gondoltam, és jó, hogy teljesen idegenekben kezdek olyan benyomást tenni, amilyet szeretnék (azért az, hogy vezető egyéniség vagyok, kicsit fura, de lehet, ráhagytam :D)
-vár a házimunka, de örülök neki, mert jól esik most ilyennel foglalkozni
-szembejött velem egy idézet, ami nagyon megtetszett, és ez én vagyok:
“Megyek, mert mindent meg akarok találni. Csodálkozni akarok! Örülni akarok! Szeretni akarok! Úgy akarok csodálkozni, hogy a térdeim letérdeljenek, az ujjaim szétnyíljanak. Úgy akarok örülni, hogy a szám sikongasson, a tenyereim tapsolva táncoljanak. Úgy akarok szeretni, hogy mindenki felém forduljon, mindenki fürödni akarjon a pillantásomban, hogy mindenki engem keressen, és én mindenkit megtaláljak.”

Szerintem elég is lesz most ennyi, így is kiugrok a bőrömből, pláne, hogy ezek megint előjöttek. Nagyon szép és tartalmas hétvégét kívánok mindenkinek! Nemsokára minden napunk szuper lesz! :)))

Hálalista #1

Annyiszor nekiálltam már írni az elmúlt hónapokban, és annyiszor abba is hagytam. Nem ment. Nem tudtam beszélni erről, csak azokkal, akik a legközelebb állnak hozzám. Vagyis, a tényről tudtam, kénytelen voltam, de a viharról a lelkemben csak kevés embernek beszéltem. A hétköznapok már könnyebbek, ha nincsen semmilyen esemény, ami kizökkent. Most hétvégén volt az utolsó két napos kongink, az első Papi nélkül. Nagyon megviselt, nem gondoltam volna, hogy ennyire meg fog. Egyik pillanatban nevettem, elgondolkodtatott egy-egy gondolat, a következőben akaratom ellenére ömlöttek a könnyeim. Utálom ezt, utálok gyengének látszódni, akkor is, ha mindenki szerint ez normális, hogy ez érzékenyen érint.

Tegnap gyönyörű volt a naplemente, csak a visszapillantóból láttam a legszebb részét. Szép napom volt, a sajgó bensőm ellenére sokat nevethettem, és elkezdtem összeszedni gondolatban, hogy miért lehetek hálás. Kiderült, hogy nagyon sok mindenért:

-végre sütött a nap, moshattam és meg is száradt kint
-Anya finomat főzött (megint)
-vezethetek és van mit vezetni
-meg tudom tankolni, mert van munkám, és van hova utaznom, ahol örömmel várnak és szükség van rám
-epret ehettem, az idei elsőt a kertből, és megelőztem a piszok rigókat, akik összecsipkedik
-barátok, a szívemnek kedves emberek értékes szavai, tettei, amiket soha nem leszek képes eléggé meghálálni
-gyönyörű naplemente
-leengedett ablakkal utazni és a motor zaja mellett is hallani a ciripelést
-hallok, hallom a zenét, kihallom a hangszereket
-hangot tudok kiadni, énekelhetek kedvemre vezetés közben (és mivel egyedül utazok általában, panasz sincs)
-este a tó felől finom illatot érzek
-hegyek,hegyek,hegyek, amiket soha nem fogok megunni, soha nem fogok betelni a látvánnyal, mert mindig más arcukat mutatják
-tudok kontaktlencsét hordani, elviseli a szemem, így tudok napszemüveget is felrakni és így kellemesebb az erős napfényben is
-újabb és újabb kedves bókokat kapni
-látni, hogy egy idegennek adott mosoly milyen reakciót képes kiváltani

És ez csak a tegnap! A mai listám:

-Még él 3 nagyszülőm
-Ma Maminál voltam és együtt töltöttük szinte az egész napot és nagyon jó volt
-megvolt az idei első cseresznyézése, teleettem magam
-Mami cicája az első pillanattól megbízott bennem és végre megölelgethettem egy cicát, ami már nagyon hiányzott
-Mami kitalálta, hogy süssünk cseresznyés rétest, igazi, nyújtott tésztából, és megtanított nyújtani a tésztát
-Büszke vagyok Mamira, mert komoly erőfeszítéseket tesz és nagyon ügyes, küzd, hogy talpon maradjon, és az igazi Segítségre és Vigasztalóra támaszkodik
-Mer beszélni a fájdalmáról és nagyon várja haza Papit
-Megtudtam, hogyan ismerték meg egymást Papival és azt is, hogy Papi és a romantika köszönőviszonyban sem voltak egymással, de ez Mamit nem zavarta sohasem, mert tudta, hogy mi a legfontosabb az életében és ebben teljesen támogatta. El is határoztam, erről majd elbeszélgetek vele, hogy azért egy kis udvarlásnak lehet némi haszna :)
-Mami mutatott egy képet, amikor Ő 18, Papi 20 éves volt, és látszik rajtuk, hogy őszintén szeretik egymást és közös célokért küzdöttek 58 éven keresztül, ami nem volt könnyű a körülmények miatt, de kitartottak egymás mellett, a harmadik Felet sem kihagyva
-Olyat tudtam vinni Maminak, amire vágyott
-Vicces történeteket mesélt, felidéztük az ott töltött heteket gyerekkoromból
-kölcsönkaptam egy igazi kincset, egy 1922-es kiadású könyvet, amit még Rutherford írt, el is szeretném mihamarabb olvasni
-hazafelé gyönyörű mákmezőket - vagy hogy is hívják - láttam, légies rózsaszín virágokkal, naplementében

Hatalmas élmény volt most így Mamival lenni, kicsit újra gyerek lehettem, régi dolgokról hallhattam, ami valahol az én múltam, gyökerem is. Hasznos tanácsokat kaptam útravalóul és még több dolog van, amit szeretnék majd elmondani Papinak, ha hazajön. ELgondolkodtam arról is, hogy mennyire fontos elmondani a szeretteinknek, hogy szeretjük őket, miért értékeljük őket, amíg lehet. Nehéz napok ezek, egyre nehezebbek jönnek, segítenünk kell egymást. Eszembe jutott a kép, ami a múltkor az egyik cikkben volt, a koncentrációs táborban lévő testvérek ahogyan támogatták egymást. Mindegyik le volt gyengülve, mindegyiknek nehéz volt, mégsem hagyták a többieket meghalni. Szeretnék én is ilyen erős lenni és biztos pontot jelenteni, attól függetlenül, hogy időről időre nehéz erősnek lenni. Nagyon sokat kell még tanulnom, hogy olyan ember lehessek, amilyenre büszke lennék és akire más is igazán büszke lehet, de remélem, sikerül majd elérnem.

Egy hosszú küzdelem vége

Úgy érzem, ki kell ezt írnom magamból, ami történt. Három hónap hosszú küzdelem után egy évtizedeken keresztül hűséges testvér, vén, férj, családapa, tizenhatszoros nagyapa és kétszeres dédnagyapa, az én Papikám szervezete feladta a küzdelmet.

Élete alatt nagyon sok küzdelmen ment keresztül, mégis, hűségesen kitartott a legnehezebb helyzetekben, szemtől szembe történő üldözések alatt, a gyülekezetekben történő problémák, hitehagyások között. Hosszú ideig, a betiltás alatt körzetfelvigyázóként, haláláig vénként szolgált. Bármerre mentünk az országban, ha megemlítettük, hogy kinek a gyerekei-unokái vagyunk, minden gyülekezetben voltak legalább ketten-hárman, akik tudták, ki a nagyapám. Ha máshonnan nem is, onnan tudják, hogy néhány évvel ezelőttig ő volt a "keresztapa" a kongresszusokon, amíg az egészsége és ereje engedte, ő keresztelte az új testvéreket. Kicsit megosztotta az embereket, de többen szerették, mint ahányan nem. Mindig az igazság volt neki a legfontosabb, és még ha ki is billent az egyensúlyból, a jó felé billent inkább. Hatalmas hite, alázata és Jehova iránti szeretete nagyon sokakat segített, sokaknak mutatott példát. A hírrel felhívtuk azokat a régi és új ismerősöket, barátokat, akik ismerték, nem túlzok, ha azt mondom, fél Magyarország megrendült a hírtől.

Halálával is hatalmas tanúskodást végzett, az utolsó két hete ezen a világon hihetetlen mértékű tanúskodás volt, testvéreknek, világiaknak egyaránt hiterősítő. Le fogom írni, mert sokaknak adhat erőt, hogy Istenünk milyen komoly segítséget adott ezekben a napokban és hogy milyen hatalmas mértékű segítséget kaptunk.

Igyekszünk felemelni a fejünket és még inkább megfeszített erővel a jó úton maradni, hogy ott lehessünk, amikor újra kinyitja a szemeit, és megkérdezi, "Most meg miért sírtok már megint?"

Drága Papi, nagyon hiányzol már most, nagyon szeretünk!