Egy rettenetesen nagy mázlista vagyok!

Az utóbbi napjaim megint embert próbálóak voltak. Első körben a kolléganőm ki akart rúgatni. Mert nem vagyok szimpi neki. De a főnököm teljes vállszélességgel mellettem állt, támogatott, kiállt mellettem, mert megbízik bennem! Így az én helyem maradt, a kolléganőnek viszont mennie kellett. Nagyon röviden és tömören.

A másik bizonyíték, számomra, hogy mázlista vagyok az az, hogy legutóbb, mikor a hóesésben igyekeztem a "szántóföldre", egyszer csak 6-8 őz megjelent a színen, egy átrohant előttem, a többi megtorpant, az első el is botlott, majd sarkon fordultak és elrohantak tőlem. Fékeztem, ahogy lehet, hogy elkerüljem az ütközést, de nem rajtam múlt, hanem rajtuk. Ha nem fordulnak meg, biztosan összeütközünk.. Nagyon megijedtem, hiszen a semmiből tűntek elő, annak ellenére nem láttam őket, hogy mindig kifejezetten figyelem nem csak az utat, hanem a környéket is, az állatok miatt. Mérhetetlenül hálás vagyok, amiért nem történt semmi baj, senkinek nem görbül meg egy haja és bundája szála sem!

Azért is rettentő hálás és mázlista vagyok, hogy az összes dédszülőmet ismerhettem. Nekem 9 jutott 8 helyett, és ugyan az egyiküknek csak a temetéséről vannak emlékeim, de tudom, hogy többször találkoztunk és ismertük egymást.

Ma éjjel az utolsó dédimamám is elaludt, hosszú szenvedés után. Nem volt még túl idős, de nagyon beteg volt már. Igazából sokkal könnyebb már így, hogy most már nem fáj semmije, és legközelebb, amikor kinyitja a szemét, újra egészséges és fiatal lehet.
Sajnos, az utóbbi években már nem a jelenben élt. Egyik alkalommal, amikor meglátogattam, ragyogó szemekkel fogadott. Láttam rajta, hogy nem tudja, ki vagyok, de azt tudta, hogy nekem örül és hogy engem szeret. Elmesélte, hogy most éppen a szülei nógatják, hogy menjen férjhez, hiszen mennyi kérője van, de ő bizony csak a gyűrű miatt nem megy férjhez! Viszont van egy szerelme, akivel nagyon boldogok, és lassan babát is terveznek. Megkérdezte, hogy velem mi a helyzet ezen a téren. Ott ültünk az ágyon, neki a boldogságtól volt párás a szeme, nekem a fájdalomtól. Nem tudhatta, hogy pont akkor veszítettem el valakit, aki nagyon fontos volt nekem, és hogy azért is sírok, mert annak ugyan nagyon örülök, hogy ő most éppen nagyon boldog, másrészről pedig a tehetetlenség, hogy nem tudok rajta segíteni, elkeserít. Ott ült, az idős, ráncos kezű, beesett arcú idős néni a fiatalos csillogással a szemében. Nagyon megrendítő látvány volt!

Hihetetlenül tisztelem és becsülöm azért, amit életében megtett a családjáért és másokért, ahogyan odaadóan ápolta a beteg férjét, és soha nem fogom elfelejteni, ahogyan minket, a dédunokáit is szeretett. Alig várom az időt, amikor újra láthatom és talán elfogadja az igazságot! Már most nagyon hiányzik, Papimmal együtt!

Sokszor akartam írni már, de mire eljutottam ide, elszállt az ihlet/ötlet vagy egyszerűen elfelejtettem. Szerencsére sűrűek voltak az év utolsó napjai, sikerült jól kihasználni minden tekintetben, még ha néha újratervezésre is volt szükség.

Az év vége felé közeledve azt vettem észre, én is hogy várom, hogy végre véget érjen 2014, és nekikezdhessek 2015-nek. Pedig milyen butaság, nem dátumhoz kötött, hogy mikor milyen dolgok jönnek, miket kell átélni. Mégis, valahogy egyre könnyebbnek éreztem, hogy megszabadulok az előző évtől, ami nehézségekkel és fájdalmakkal volt terhes. Kemény volt, fájó, de megedzett. A legjobban pedig annak örültem, hogy a dátumtól függetlenül, de elkezdtem belül érezni a változást, hogy végre felengedtem a hosszú "fagy" után. Le tudtam tenni a hatalmas kövemet a vállamról. Ugyan egy ideig még hozzákötöttem magam, ma viszont belém vágott a felismerés, hogy elvágtam a kötelet is! Könnyebb lettem és szabad, és ez hihetetlen jó érzéssel tölt el! Várom a jövőt, érzem, hogy újra előre tudok nézni, a múltra vissza nem tekintve, tele megvalósításra váró tervekkel és teendőkkel.

Olyan jó, hogy tényleg igaz az, hogy az idő segít a sebeket begyógyítani. Vannak, amiket nem tud, csak enyhít, Papi hiánya még mindig nagyon fájdalmas, és egyre több dolgot szeretnék megkérdezni tőle, ha hazatér, viszont ennek a fájdalomnak az enyhülésére a reménységünk ad biztos és kétségbevonhatatlan alapot. Szóval nem, nem ezekre a sebekre gondolok, hanem azokra, amiket azok okoznak, akiket szeretünk, mégis akaratukon kívül, a tökéletlenség vagy félreértések vagy bármi más miatt okoznak. Amiket néha nem lehet helyrehozni, mert nincs értelme. El kell telnie némi időnek, mire igazán, szívből meg tud bocsátani az ember, amikor már nem zaklatja fel semmi a fájdalmat okozó dolgokkal kapcsolatban. Amikor minden már csak emlék. Hihetetlenül örülök, hogy ezt végre elértem!

Boldog vagyok, újra, látom a további utamat, hogy merre szeretnék továbbhaladni, végre esélyt kaptam, hogy az egészségemet is rendbe tudjam hozni, amit a tavalyi év az átlagosnál is jobban megviselt! A régi-új Esztivel végre egymásra találtunk!