Az élet játéka

Kedves Főnökasszonyom az utolsó munkanapunkon meglepett egy "Tudom-hogy-nem-ünnepled-a-karácsonyt-de-szeretném-megköszönni-a-munkádat" csomaggal, amiben egy fantasztikusan jó könyvet is tartalmazott, Eleanor H. Porter: Az élet játéka című könyvet. Korábban már hallottam róla, kerestem is, és nagyon örültem, hogy most nekem is megvan. Sikerült elolvasnom. Ez egy rettentő bájos, a "boldog békeidőkben" játszódó történet egy 12 éves lányról, aki hiába élt át nagyon sok fájdalmat, rettentő lelkesedéssel játszotta az élet játékát. A játék lényege, hogy mindenben azt keresi, minek örülhet. A megfásult, kiábrándult felnőtteket is megtanította a játékra, sokat segítve nekik abban, hogy miért érdemes élni.

Az utóbbi napokban sok dolgon elgondolkodtatott ez a könyv, és néhány beszélgetés, több témáról több emberrel, amikben valahol mégis van közös pont. Miközben olvastam a könyvet, többször elsírtam magam és azon agyaltam, olyan szeretnék lenni, mint Pollyanna, ez a kislány. Hiszen, ahogy egy régi bejegyzésben idézett vers egybevág azzal, amilyen lenni szeretnék. "Maradj mindig mosolygós gyermek, mindenki napsugara, boldog leszel, meglásd". Ez a sor rettentő sokat visszhangzik a fejemben. Viszont egy hosszú beszélgetés hatására, elkezdtem tovább gondolkodni, hogy mégsem szeretnék teljesen olyan lenni. Nem szeretnék naiv, törékeny, tudatlan lenni, hiszen akkor mindig ott lesz az esélye annak, hogy nagyon nagyot koppanok és tudatlanul belemegyek azokba a helyzetekbe, amik fájdalmat okoznak. Inkább azt szeretném, ha ez a gyermeki lelkesedés, örömkeresés, pozitív gondolkodás jellemezne egy erős, kitartó, szívós jellemmel, hogy vihar idején is erősen tudjak a talajon maradni, de a csillogó szemű, állandó tudásszomjjal rendelkező kislány is elevenen éljen.

Elgondolkodtam azon is, hogy valahogyan a legtöbb emberben megborult a rend. Már a szívükkel akarnak gondolkodni és az agyukkal érezni, pedig ez így nem jó, nem csoda, ha káosz van sokak fejében. Én a szívemmel szeretnék érezni és az agyammal gondolkodni, úgy, hogy egyensúlyban legyenek. Hiszen ha bármelyik irányba elbillenek, akkor vagy ösztönlény vagy pedig könyörtelen és érzésmentes droid válik belőlem, én viszont egyiket sem akarom. Szeretném megélni a pillanatokat, amikor sírni kell, sírni, amikor szépet, örülni valót keresek, akkor örülni és átadni magam ennek, de úgy, hogy mindeközben az agyam is teszi a magáét, rendszerez, iktat, oktat, figyelmeztet, előkészít. Ha már mindkettőt megkaptam, szeretném kihasználni őket, a lehető legjobb módon, hogy dicséretére váljon annak, Aki adta. Élni akarok, annak minden oldalával, fel szeretném használni a kapott lehetőségeimet, hogy adjak valamit másoknak magamból, úgy, hogy közben mégis egyre teljesebb legyek.

Kedves élmény

Tegnap egy úttörő házaspár férfi tagjával voltam keresőzni. Osztrák házaspár, nemrég költöztek ide a "közelbe", hogy a már nem is olyan kicsi német csoportunkat támogassák. Annyit tudtam róluk korábban, hogy néhány hetet voltak a nyáron Spanyolországban, angol nyelvterületen, és rendkívül jó tapasztalatokat szereztek. Szeretem hallgatni ezeket a tapasztalatokat, főleg, amikor barátnőm a hozzánk közeli Bécsből mesél-ír évkönyvbe passzoló tapasztalatokat.

Maga a keresőzés nem hozott kiemelkedő eredményt (bár mi már annak is örülünk, ha a listánkat egy-egy névvel vagy ismertetőjellel ki tudjuk egészíteni), nagyon jól esett a beszélgetés. Keresőzés közben ugyanis sokkal több lehetőségünk van beszélgetni, megismerni egymást a munkatársainkkal, hiszen nem tudunk annyit beszélgetni az emberekkel és elsősorban információt gyűjtünk a környéken lakó külföldiekről, hogy később célirányosan tudjuk őket felkeresni.

Meglepett az a rettentő nagy nyugalom és "lassúság", ahogyan sétáltunk. Ahhoz szoktam az utóbbi időben, hogy mind a teljes idejű szolgák, mind a nem-teljes-időben-szolgálók gyorsan, kapkodva, osztrák kifejezés szerint "cákk-cákk" (ez irtóra tetszik, főleg ahogy a pótnagymamám mondja :D) rohanva teszik a dolgukat. Viszont nem ez volt a helyzet. Négyen indultunk útnak, és még mielőtt elváltunk volna a másik pártól, nyugodtan, kedélyesen átbeszéltük a stratégiát, ki hova megy. Ezek után pedig szépen, kényelmesen sétáltunk, az egyes címeknél átbeszéltük, milyen benyomást kapunk az adott helyről. Állandóan ott laknak? Erre a feldíszített ablak, ajtó, a kint lévő gumicsizma, a kutyák, a felhasogatott fa utal. Otthon lehetnek? Nem füstöl a kémény, valószínűleg nincsenek. De ott nyitva van egy ablak, biztosan szellőztetnek!

Ilyen és ehhez hasonló apró dolgokat figyeltünk meg, ami alapján könnyebb (lett volna, ha kijönnek) beszélgetést kezdeményezni. Nagyon tetszett a hangulat, mondtam is Peter-nek a testvérnek, hogy ezt szeretem a német területen, ezt a nyugalmat, ez ad igazi örömet, még ha a magyar területen munkálkodó társaink teljesen unalmasnak és időpocsékolásnak is tartják néha a munkánkat. Szeretném ezt alkalmazni a magyar területeimen, ha megint lesz! :)

Az elmúlt hónapok történései

Kicsit sűrű napok voltak ezek is, de most már kezd visszaállni minden a rendes kerékvágásba. Vagyis mégsem, de a hétköznapok jönnek a szolgálati hét és a legjobb barátnőm esküvője után. Mozgalmas napok voltak ezek. :)

Na de hogy mi is történt velem az elmúlt több, mint egy évben? Lássuk időrendben.

Tavaly ilyenkor túl voltam már a kötelező gyakorlatomon és a szakdolgozatom leadásán. Feszült időszak volt, sok sírással és gyomorgörccsel, de hála az égieknek, minden jól sikerült. Ilyenkor "lázasan" készültem már az államvizsgámra (persze, az ágyban feküdtem és pihentem, majd egy héttel az államvizsga előtt elkezdtem mindent átnézni - természetesen nem voltam ekkor sem nyugodt).

November végén sikeresen, másodikként a szakon, dékáni dicsérettel lediplomáztam. Erre azért vagyok büszke, mert "saját" erőből tudtam elvégezni, nem ment a szellemiek rovására a tanulmányom, sőt, pont a továbbtanulás miatt volt időm arra, hogy nagyobb részt vállaljak az igazán fontos dolgokból, és ez tette lehetővé, hogy másoknak is segítsek. Valamint azért, mert nem magyarul végeztem el, hanem németül, ami nem kis kihívás, és azért is, mert nagyszerű lehetőségem volt a záróvizsgán alkalmazni az igazi iskolánkon tanultakat, mint a szemléltetések, érdeklődést keltő bevezető, és ez elnyerte a vizsgáztatóim tetszését is. Visszanézve egyáltalán nem bántam meg, hogy belevágtam ebbe az iskolába, sokat lendített az önbizalmamon a sok sikerélmény, hogy éreztem, elismernek a kortársaim, nem pedig lenéznek a meggyőződésem miatt, és a legfontosabb, amit már írtam, sok lehetőséget kaptam a szolgálatom kiterjesztésére.

Miután ki sem pihentem még a záróvizsga fáradalmait és még a tanszereket sem sikerült maradéktalanul eltüntetni, elkezdtem dolgozni. Egy könyvelőirodába hívtak, a német tudásom valamint a közgazdászi alapismereteim miatt. Izgalmas volt és nehéz, beleszokni a heti 5 nap, napi 8 órás munkarendbe, főleg egy nehéz természetű főnök és egy még nehezebb természetű kolléganő mellett, aki ráadásul a közvetlen felettesem volt, mivel ő tanított be és ő osztotta a feladatokat. Időközben sok-sok nehézség merült fel, bele kellett tanulnom mindenbe, hatalmas elvárások voltak, ami még nem is lett volna baj, de emellett érzelmileg is nagy nyomás volt rajtam, hogy megfeleljek, állandó volt a feszültség, a főnököm pedig csak a hasznot látta bennem, így még nagyobb volt a nyomás, hogy "termeljek" (ami egy könyvelőirodában nehéz, vagy van ügyfél, vagy nincs, így vagy van fizetés, vagy nincs). Erre nem is pazarolnék több szót, nehéz hónapok voltak, februártól elkezdtem munkát keresni, látszott, hogy nem lesz hosszú életű (kolléganőm el akarta vinni azt a részt magánvállalkozásba, ahol dolgoztam, így meg már nem volt rám szükség). Kerestem munkát határon innen és túl, tekintve, hogy határszélen lakok és nincs bajom a némettel. Addig nem akartam lépni, amíg nem találok jó helyet, de nyár elejére teljesen kikészültem, fel akartam mondani, ha van másik hely, ha nincs. Szüleim sokat beszélgettek velem, segítettek, hogy ne adjam még fel.

Időközben, vagyis még ősszel, szülői segítséggel megvettem életem első autóját, igaz, régi volt és narancssárga, na meg nem is sokat vezettem, mert családi autóként Apa használta munkába járásba, azért örültem neki, jó volt kicsit megtapasztalni, hogy milyen érzés és mennyi kötelezettséggel jár.

Tavasszal, a munkahelyi konfliktusok, a munkakeresési nehézségek és a megcsappant életöröm miatt kicsit (nagyon) mélypontra kerültem. Januártól a mi kis német csoportunk már külön tartja a vasárnapi összejövetelt, és tavasszal nagyon éreztem már a nagy gyülekezet hiányát, hiába találkoztunk hét közben, kívülállónak éreztem magam. Kb. 1 hónapig minden egyes összejövetelen sírtam a tehetetlenség miatt. Otthon sem volt mindig nyugodt a légkör és nehéz volt ezzel megküzdeni, hogy sehol sincs nyugtom, békém. Pedig a csoportunk nagyon összetartó és törődnek egymással a testvérek, mégis hiányérzetem volt. Ez persze kihatott a szolgálatom minőségére és mennyiségére, így kb. 1,5 hónapig ment a huza-vona, hogy maradhatok-e egyáltalán a német csoport tagja. Ez is nagyon megviselt, nem éreztem magam méltónak, hogy maradjak, de fájt volna nagyon, ha nem maradhatok, csak azért, mert lelkileg megviselt a sok teher és néha mozdulni sem volt erőm.

De annyira kedves a mi Munkaadónk, kaptam lehetőséget, hogy helyrehozzak mindent, és megmutatta, hogy Rá mindig, minden körülmények között számíthatok. Segített felismernem, hogy talán nekem kellene nyitnom újra mások felé és erőt venni magamon. Szerencsére jött a sok napsütés, a kongresszusok, a testvérek támogatása.

Egyszer csak, egy ügyfelünk megkeresett minket, hogy szüksége lenne valakire, aki németül jól beszél és el tud vállalni heti két napot az osztrák fogorvosi rendelőben recepciósként és ügyintézőként. Kolléganőmmel megbeszéltük, a munkát az irodában át tudja vállalni a két napról, főleg, hogy el akarta vinni, a főnökömmel is megbeszéltük valamint az ügyfelünkkel is. Felvett az ügyfelünk, aki egy rettentő rugalmas, korrekt és megértő főnök, ezt a helyet biztosan fentről segítették. Voltak itt is nehézségek, hogy minden elinduljon, de erről majd máskor. Így történt, hogy jelenleg egy fogorvos mellett dolgozok, normális munkakörnyezetben, normális munkatársakkal, teljesen megnyugodva. :)

Egyelőre heti két napról van szó, tudok mellette sok minden mást is csinálni, jövőre pedig több napot tudok dolgozni, úgy már könnyebb lesz önállósodnom is, szóval ez így nagyon jó. Két hónapja már csak itt dolgozok, ezalatt megnyugodtam, feltöltődtem, így újult erővel tudok szembenézni a jövővel.

Most nézem, hogy milyen hosszú írás lett, bár tény, nehéz ennyi mindent pár mondatban lerendezni. :)

Újrakezdés

Eltelt majdnem egy teljes év az utolsó bejegyzés óta. Nem mintha nem történt volna semmi velem, sőt, igen mozgalmas évem volt, de nem volt kedvem írni. Mostanában pedig sok gondolatom van, amit sok emberrel megosztanék, de nem akarom senkire sem ráerőltetni, talán ez a legegyszerűbb fórum, hogy ezt megtegyem. Nem teszek ígéretet, hogy mennyit fogok írni, egyrészt úgysem tudnám tartani magam hozzá, másrészt meg ha nem jön az ihlet, nem akarom erőltetni.

Nem traktálok senkit az elmúlt egy év hosszadalmas történeteivel, akit érdekel, hogy mi történt, megkereshet, elmesélem. Sokat tanultam ez eltelt idő alatt magamról, az emberekről, értékítéletekről, helyzetek kezeléséről, türelemről, kitartásról, bizalomról, és arról, hogy hogyan merjek magam lenni. A múlt történéseit a jövőm építésére szeretném felhasználni, hasznos tapasztalatként formálni, amennyire tőlem függ.

Most jól vagyok, jó helyen. Egy szuper munkahely megtalált, ajándékba kaptam, amit szeretnék meghálálni. Remélem, tartós lesz, hogy a céljaimat megvalósíthassam és hogy ilyen nyugodt tudjak maradni, mint a mostani munkahelyen. Sok tervem van, amit szeretnék megvalósítani, itt az ideje, hogy mozgásba is lendüljek és sorra vegyem a lépéseket. Érdekes, ahogyan ilyenkor mindig a suliban tanultak jutnak eszembe, hogyan kell a projekteket megvalósítani, ugyanúgy működik ez az életben is, a célok elérésénél.
Mára ennyi volt, álmos vagyok. :)

Ha erre téved valaki a nagy kihagyás ellenére, akkor üdv neki! :)

Eszti