Tegnap ahogyan jöttem haza a ködös, esőt szitálós alkonyatban, csomó mindenen elgondolkodtam. Például azon, hogy az élet mennyire hasonlít a ködös-párás úthoz, amin jöttem. Nem látni a végét, nem látni, hogy mi következik, néha olyan, mintha a semmibe tartanék. Bármikor előttem teremhet valamilyen akadály, amit meg kell kerülni vagy módosítani kell miatta az utat. Van amikor senki nincs az úton, van amikor tele van és hol a szemembe világítanak, vagy éppen mazsola módjára közlekednek előttem, amivel bosszantanak. Van, hogy rengetegen jönnek szembe de senki nem megy velem egy irányba.
De valahogy mindig ott van a szemem előtt, hova akarok eljutni, mi vár az út végén, és ez a továbbhaladásra ösztönöz. Néha pedig egyszerűen jó csak úgy megállni és gyönyörködni a kilátásban, mindegy, hogy szakad az eső vagy ragyog a nap, mert az igazán szépet csak a belső békével rendelkező emberek tudják igazán látni és értékelni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése