Út a semmibe

Tegnap ahogyan jöttem haza a ködös, esőt szitálós alkonyatban, csomó mindenen elgondolkodtam. Például azon, hogy az élet mennyire hasonlít a ködös-párás úthoz, amin jöttem. Nem látni a végét, nem látni, hogy mi következik, néha olyan, mintha a semmibe tartanék. Bármikor előttem teremhet valamilyen akadály, amit meg kell kerülni vagy módosítani kell miatta az utat. Van amikor senki nincs az úton, van amikor tele van és hol a szemembe világítanak, vagy éppen mazsola módjára közlekednek előttem, amivel bosszantanak. Van, hogy rengetegen jönnek szembe de senki nem megy velem egy irányba.

De valahogy mindig ott van a szemem előtt, hova akarok eljutni, mi vár az út végén, és ez a továbbhaladásra ösztönöz. Néha pedig egyszerűen jó csak úgy megállni és gyönyörködni a kilátásban, mindegy, hogy szakad az eső vagy ragyog a nap, mert az igazán szépet csak a belső békével rendelkező emberek tudják igazán látni és értékelni.

Brigitte

Néhány éve egy nyugdíjas, érces hangú osztrák hölgy elkezdett járni a német csoportba. Idővel egyre közelebb került mindannyiunkhoz, leszokott a dohányzásról, rendezte minden dolgát és megkeresztelkedett. Mindenki a szívébe zárta a csupaszív, alázatos hölgyet, aki mindig szerette a testvérei társaságát. 9 hónappal az új élete megkezdése után a lakásában a földön fekve találtak rá. Az orvosok stroke-ra gyanakodtak, elkezdték kezelni Ausztriában. A testvérek rendszeresen látogatták, még ha nem is volt magánál. Egy idő után magához tért, de romlott a mentális állapota, egy idő után már a gyerekeit sem ismerte fel, akik nagyon ellenségesen viszonyultak a Tanúkhoz, bár ez az ellenségeskedés kissé alábbhagyott. Nem volt olyan összejövetel, hogy ne imádkoztak volna érte. Mindegyikünk azt hitte, már csak a Paradicsomban tudunk vele kommunikálni. Időközben kiderült, nem stroke-ja volt, hanem egy makacs vírus támadta meg az agyát, és a fél agyát felemésztette, működésképtelenné tette.
Sokszor elszorult a szívem, ahogyan megláttam a skype névlistámban a nevét, vagy amikor előkerült a videó a keresztelkedéséről.

Tegnap, miközben hazafelé tartottunk Sárvárról, az egyik testvérnő megkérdezte tőlem, hogy hallottam-e mi történt. Egy pillanatra lefagytam. De amit mondott, arra számítottam a legkevésbé.

Brigitte visszatért! Visszatértek az emlékei, megismeri újra a szeretteit 10 hónap után, és üdvözli a csoportunkat! Meg kell még tanulnia járni, de újra itt lesz! AZ orvosok is csodának tartják, az egészséges idegek átvették a beteg, halott idegek feladatát és újra tud működni az agya!
Hihetetlen, hogy milyen fantasztikusan vagyunk összerakva! Ez szerintem egy újabb bizonyíték arra, hogy nem csak 70-80 évre vagyunk tervezve, hanem egy örökkévalóságra!

Majdnem kiugrottam a bőrömből, tiszta libabőr voltam, néhány másodpercre majdnem arról is megfeledkeztem, hogy vezetek. Rendkívül hálás vagyok, hogy hamarosan újra átölelhetjük Brigittét!

Pár szó az elengedésről

Az utóbbi napokban több témakörrel kapcsolatban több emberrel beszéltem tulajdonképpen ugyanarról, az elengedésről. Arról, hogy mennyire ragaszkodunk tárgyakhoz, hogy sajnáljuk a telefonunkat, ha leesik vagy a nadrágunkat, ha elszakad. Arról, hogy mennyire ragaszkodunk emberekhez, kapcsolatokhoz. Azt várnánk, hogy minden marad ugyanolyan. Pedig nem, hiszen körülöttünk változik minden, és mi is változunk, kölcsönhatásban vagyunk egymással. Sokszor ezek a változások rosszul érintenek minket, megviselnek. Akár egy iskola befejezése, akár egy munkahely váltása, akár az emberi kapcsolatainkban beállt változások, mind-mind megviselnek minket.
Már a szakdolgozatomban is a változásmanagement témakört boncolgattam (ennek is már két éve, hogy megy az idő!), igaz, azt teljesen más szemszögből, gazdasági, vállalati, szervezeti szemszögből, de rengeteg értékes gondolatot találtam, olvastam akkor erről, hogy egy-egy változás milyen hatással van az emberre. Félünk tőlük! Sokszor inkább maradunk a saját pocsolyánkban, mert azt ismerjük, mind kimerjünk lépni belőle, megnézni, hogy mi van a pocsolyánkon túl. Ott a nagy ismeretlen, sokszor a behatásokat nem látjuk előre, még megsaccolni sem tudjuk. Sokszor a rosszul működő, nem építő dolgokhoz is ragaszkodunk, görcsösen markolva, nehogy megváltozzon, mert 'mi lesz velem, ha ez nem lesz, ha ez vagy az nem így működik, ahogy megszoktam?'
Bátorságra és szilárd elhatározásra, kiforrott jellemre van szükség, hogy ki tudjon törni valaki a megszokásából, keresni tudja a lehetőségeket a továbbfejlődésre.

És mi a helyzet, ha elveszítünk valakit, aki nagyon fontos nekünk? Kegyetlen nehéz, ezt első kézből tudom mondani. Elég sok veszteség ért idén, a halál, rossz döntés, félreértés, éretlenség és értetlenség miatt veszítettem el jó néhány embert. Nehéz ezekkel megküzdeni, de nem lehetetlen. Sokat mosolygok azon, hogy hányszor tudok párhuzamot vonni a gazdasági ismereteim és az élet kérdései, problémái között. Egyszer régen már írtam a SWOT analízisről, mostanában is rendszeresen előveszem fejben. Ez arról szól többek között, hogy változásokkor megvizsgáljam egy helyzet erősségeit (Strength), gyengeségeit (Weaknesses), lehetőségeit (Opportunities) és veszélyeit (Threats). Ehhez objektivitás kell, ami nyilván veszteségeknél, amik érzelmileg érintenek, azonnal nem várható el. De ha igyekszek agyban ezekre figyelni, gyorsabban megy. Nyilván, ez nem ilyen egyszerű, de nekem sokat segít, hogy tárgyilagosabban kezeljek veszteségeket.
Azon is szoktam gondolkodni, hogy ki tudja még, hogy milyen veszteségeket kell a jövőben elszenvedni, miket vesznek el tőlünk, kiknek kell búcsút mondanunk, ezek a helyzetek felkészítenek arra az időszakra. Arra is felhívja a figyelmemet, hogy átvizsgáljam, kire támaszkodok igazán? Miért ragaszkodok másokhoz? Ha erős vagyok, és erős a kapcsolatom az Atyámmal, akkor könnyebb minden ilyen helyzetet átélni és továbblépni. Ha van, amin nem tudok változtatni, holott mindent igyekeztem megtenni, hogy rendeződjön, akkor tovább kell lépni, a megfelelő fiókba kell tennem ezeket.

Szeretném ezeket a helyzeteket bátran, egyenes gerinccel kezelni, úgy, hogy nyugodt lehessen a lelkiismeretem, mindent megtettem, ami tőlem telt, bárki szemébe szégyenérzet nélkül belenézni, hogy kedves és szeretetteljes tudjak lenni azokkal, akik akarva-akaratlanul bántottak. Az én feladatom, hogy bocsánatot kérjek, megbocsássak, az pedig, hogy minden teljesen tiszta legyen, nem rajtam múlik.

Meg kell tanulnom elengedni mindent, amim van, tárgyakat, embereket, érzéseket, reményeket, vágyakat. Meg kell tanulni a jelenlévőket értékelni, kihozni belőlük a legjobbat, és keresni a lehetőségeket a további fejlődés felé, hiszen mindegy egyes nehézség edz, megacéloz, erősít, felkészít, érettebbé tesz!

Kérés

Ma láttam ezt a videót.

Igazán meghatott az a sok erőfeszítés, amit azért tesznek ezek a testvéreink, hogy elérjenek mindenkit. Hogy több száz km-t utaznak ezért. Nem kímélik sem magukat, sem az idejüket, sem az energiaforrásaikat. Ennek láttán megerősödött bennem még inkább, hogy igenis, menni kell, 45-50 km-t is akár, a szomszéd megyékbe is, kicsi, eldugott falvakba is, hogy elvégezzük a feladatunkat, megkeressük a német nyelvű juhszerű embereket, mert mindegyikük fontos!

Ezúton megkérnék mindenkit, bár valószínűleg a célcsoport nem olvas: Ne hátráltassunk senkit olyan kérdésekkel, hogy "Van értelme ennek? Van egyáltalán érdeklődés? Minek mentek olyan messzire, amikor ott a magyar is?"
Vállaltuk ezt a munkát, mindenki annyit tesz bele, amennyit tud. Nem könnyű a feladat, de amennyi nehézség van, annál sokkal több áldás is! Lehet, hogy nem szembetűnő az eredmény, de ha a pásztornak az az egy elveszett juh fontos volt...
Mindannyian részt veszünk a prófécia teljesítésében! 'Minden nemzetből, népből, nyelvből'
Ameddig a "Főnökünk" jónak látja, végezni fogjuk a munkát! Hiszen nem a mi feladatunk eldönteni, hogy van-e értelme. Nem a mi feladatunk bírálni.

Hétvége Bécsben

Tudtam, hogy ez a kongresszus fantasztikus, hiszen már meghallgattam egy hónapja, de... Hihetetlen élmény volt a bécsi! Egy pillanatra sem bánom, hogy más vonzó program helyett is ezt választottam (ha már hivatalosan itt a helyem német csoportosként)!

A legtündéribb élmény:
A 8 éves Charlotte-tal a női mosdóban találkoztam, rám nézett, elfordult, majd ijedt arccal visszanézett, hogy mégis milyen nyelvű a kitűzőm? Elkezdtünk beszélgetni, egy rettentő értelmes, okos kislány, 6 testvére van, nyitott, őszinte. Igazi kis tündér. Mikor elköszöntünk egymástól, komoly arccal felnézett rám, és azt mondta, örül, hogy találkoztunk, és mennyire tetszik neki, hogy ilyen kedves, mosolygós vagyok. Hihetetlen, hogy ezek a kicsi gyerekek milyen jó megfigyelők, mennyire őszintén képesek kimondani, beszélni a benyomásaikról! Remélem, később is találkozhatok vele!

A legviccesebb élmény:
Hát, ezen az egész stadion nevetett! Az erkölcsi irányadó mértékekről volt szó, egyszer csak az előadó megkérdezte:
"Mit gondoltok Conchitáról? - döbbent hallgatás, meglepett pislogások, majd legyint az előadó - Ahh, es wurscht! (Ahh, mindegy is!)" Jó, ez így nem olyan vicces, de az egész stadion hangosan nevetett a szójátékon, majd komolyan folytatta az előadást.

A legborzongatóbb élmény:
Vasárnap délután a Győzelmi ének, ahogy a 23 ezer ember együtt énekelt. Mindenki borzongott körülöttem, hihetetlen hangulata volt!

A legmotiválóbb élmény:
A sok interjú a misszionáriusokkal, köztük olyanokkal, akiket én is ismerek és vasárnap, amikor összekapcsoltak minket Frankfurttal, a nemzetközi kongresszussal (egyébként 7 előadást hallottunk Frankfurtból, az is borzongató volt, ahogy mi hallottuk a 32 ezer ember tapsát Frankfurtból, majd az itteni 23 ezer ember szintén hatalmas tapsviharban tört ki), és felvonultak a misszionáriusok! Rengetegen voltak, tömött sorokban mentek, és akkor a Bécsben jelenlévőkről nem is beszéltem! Itt is sokan voltak, és igazán elgondolkodtató volt az az alázat és lelkesedés, ahogyan a munkájukról beszéltek!

A legmeghatóbb élmény:
Azt hiszem, ez mindenkinek így volt, a videók! Csak annyit hallgattam, hogy körülöttem mindenki szipog (persze velem az élen), fújja az orrát, törölgeti a könnyeit! Idézve egy testvérnőt, akivel beszélgettem, "mindenki bőre alá bemászik, a szívig hatol ez a kongresszus, és már péntek délelőtt bőgött mindenki."

A legelgondolkodtatóbb tapasztalat:
Testvérnő Bolíviában szolgált német nyelvterületen, és nagyon sok barátot szerzett, jól érezte magát. Idővel áthelyezték Mexikóba és nagyon nehezére esett örülni az új megbízatásának. Hallott egy tapasztalatot, ahol egy testvér a reptéren egy testvér búcsúzott a családjától, mielőtt elindult egy messzi országba, majd így imádkozott: "Jehova, a családom a legszebb juhom, őket "áldozom fel" a munkádért!" Ez a tapasztalat megerősítette, hogy az ő legszebb juha az ottani élete, és nagyon sok áldás származik abból, ha ezt a juhot feláldozza Jehováért. Elgondolkodtatott, hogy mennyire vagyok kényelmes, mi az én legszebb juhom, mi az, amit feláldozok, és az valóban a legszebb-e, tényleg hiszek, bízok-e abban, hogy erről odafent nem fognak megfeledkezni?

A leginkább tetsző tapasztalat:
Péntek-szombaton busszal mentem, osztrák testvérekkel meg a német csoportunk néhány tagjával. A buszsofőrünk magyar volt, első nap ingben-nadrágban jelent meg, kedvesen, mosolygósan segített mindenkinek. Másnap reggel meglepve vettük páran észre, hogy szombaton már nyakkendőt is kötött, amit aztán a stadionhoz érkeztünk után kb. 10 perccel sebesen le is vett, majd hazafelé újból sebesen visszavett. Az út végén a mikrofonba megköszönte, hogy vele tartottunk, sajnálta, hogy másnap már nem ő visz minket, hanem egy kollégája, és jó utat kívánt másnapra is. Jó érzés volt látni, hogy némileg hatott rá a keresztény társaság, és nem tudni, lehet, hogy legközelebb már meg is hallgat minket, ha valaki becsönget hozzá.

A legkellemetlenebb élmény:
Mikor lobbanna be az ember műtétre váró foga, ha nem szombaton, mikor figyelni akar, és miért is ne tartana másnapig a fájdalom? Kelletlenül veszem tudomásul, hogy lehet, hogy nem húzhatom őszig a műtétemet, hanem hamarosan mennem kell, bár szeretném a kampány alatt még ellógni, nem lenne jó megint két hétig alig beszélni... De talán sikerül kihúzni (az időt :D)!

Néhány számadat még a végére:
-Bécsben a résztvevők száma vasárnap 23 000 fölött volt, ebből 17 000 a német, 3700 körül a szerb-horvát és 1800 körül a román szektorban.
-Az összlétszám a teljes német területen(Ausztria, Svájc, Németország)223 900 fölött volt
-20 nyelven hangzottak el a programok ezen a hétvégén a német területen, az összes kongresszusi városban
-Bécsben 196 keresztelkedő volt

Összességében igazán nagy kiváltság volt, hogy ott lehettem, jó volt újra átismételni a tanultakat, jó volt új ismerősöket szerezni, látni azt a kivételes egységet, békét, ahogy a metró felől jöttek az emberek, békében, sorban, egységben, mosolygósan!

Júniusi hálalista

Tegnap egy nagyon jó szemléltetést hallottam. Az öröm megőrzéséről szólt egy előadás, hogy a legkeményebb időkben is meg kell őrizni az örömünket, és hogy ez olyan kell, hogy legyen, mint az üvegház. Akármilyen zord idő is tombol odakint, belül megfelelő körülmények vannak a növények növekedéséhez. Ugyanígy, fontos arra törekedni, hogy akármilyen helyzetekkel nézünk is szembe, belül megtaláljuk az örömforrásokat. Ha mást nem, azt, hogy a nehéz napnak is vége lett. Vagy hogy felébredtünk reggel.

Ez a hónap igen kemény volt, tele könnyekkel, érzelmi hullámvölgyekkel, bizonytalansággal, valós veszélyhelyzetekkel. Talán azt is állíthatom nyugodt szívvel, hogy életem legnehezebb 2 hetén vagyok túl, de az biztos, hogy ez az év, igaz az első felének csak most van vége, de eddigi életem legnehezebb éve.
Mégis, annyi okom van hálásnak lenni! Ezt főleg a lecsengésében látom, hogy miért:

- Élek és hajam szála sem görbült, vigyáztak rám. Mert vigyáztak. Nem magamnak köszönhetem, hogy nem lett katasztrófa, és hogy tudtam figyelni és időben reagálni.
- A majdnem baleset ellenére (amit ha most is végiggondolok, hogy egy hajszálon múlt, hogy nem lett baj, vagy beszélek róla bárkinek, a hideg futkos a hátakon) nem félek kocsiba ülni, még mindig szeretek vezetni és nem pánikolok.
- Megtanultam, hogy mit jelent igazán, teljesen bízni, a terheket Rá vetni
- Megtanultam kérni, hogy ne féljek segítséget kérni, ne higgyem azt, hogy nem vagyok elég fontos, hogy segítsenek
- Megtanultam, hogy minden napnak meg van a maga baja, és fölösleges a következő napi adagon rágni magam, mert a probléma megvár, nem szalad el
- Megtanultam, mit jelent az, hogy ne aggódjak, mert Ő cselekszik
- Megértettem, mennyire nehéz sokszor tényleg az első helyre tenni az igazán fontos dolgokat, mennyire nehéz a nem helytelen dolgokról lemondani azért, hogy a helyes dolgokat tegyem első helyre
- Akármilyen nehéz is ez, áldással jár, mert még mindig élek
- Megtapasztaltam, hogy mit jelent az, hogy Ő fent tart minket, ahogyan egy mentőmellény. Nem emel ki a vízből, de nem engedi, hogy belefulladjunk a jelképes óceánba
- Megtapasztaltam, hogy csak addig engedi a nehézséget, ameddig látja, hogy ki tudunk tartani
- Megtudtam, hogy hány és hány igaz barátom van, akiknek sosem tudom eléggé kimutatni a hálámat és azt, hogy mennyire szeretem őket! Akik éjjel felhívnak és végighallgatják a zokogásomat, tartják bennem a lelket, átveszik a terhemet, hogy velem együtt cipeljék, mindent megtesznek azért, hogy ne maradjak padlón, beszélgetnek velem, viccelődnek, komolyan vesznek, megértenek, akár szó szerint mosolyra húzzák a számat. Képtelen vagyok szavakkal leírni, mennyire hálás vagyok ezekért az emberajándékokért, legyenek idősek, fiatalok, férfiak, nők, gyerekek (és már megint rohanok a zsepiért, de ezek már hála és örömkönnyek)
- Megtanultam átlépni a komfortzónámon, és megpróbálni objektíven szemlélni helyzeteket, amiket nehezemre esik, és az alapján megpróbálni véleményt formálni és döntést hozni
- Megtanultam, hogy mennyire sok függ attól, hogy egy helyzethez én hogyan állok hozzá, hogy az milyen hatással van rám. Látom-e a pozitív, jó oldalát egy pocsék dolognak? Látom-e, mit tanulhatok belőle?
- Hálás vagyok, hogy sok hibám felszínre jött, és kapok lehetőséget ezeken javítani
- Érdekes érzés látni, hogy mennyire más az énképem és a mások által alkotott kép rólam. Meglepő szembesülni azzal, hogy mások erősnek és kitartónak látnak, mikor én gyengének és gyenge akaratúnak látom magam. Talán a maximalizmusról is ideje lenne leszoknom
- Hálás vagyok a gyönyörű naplementékért, a finom ételekért, a társaságért, az új tervekért, azért, hogy mások velem szeretnék tölteni az idejüket, csak azért, mert szeretnek, hálás vagyok a lélekmelengető, erősítő szavakért, dicséretekért. Hálás vagyok, hogy nem hagyjátok, hogy összetörjek és a padlón maradjak!

Végül hálás vagyok azért, hogy épen és egészségesen túl vagyok a nehezén, és hogy ennyire sokat tanulhattam ezekből a helyzetekből, mert megerősített abban az elhatározásomban, hogy soha nem adom fel!
Kitűztem célul, hogy majd Jóbbal elbeszélgetek. El fogom neki mondani, hogy hányszor gondoltam rá, és hogy mennyit segített az, hogy végig gondoltam, mennyivel többet veszített el ő, mint én, és hogy mennyi erőt nyújtott a példája, hogy egyedül, a feleségétől és a barátaitól elhagyva, a gyerekeit gyászolva, súlyos betegen és elszegényedve sem adta fel a feddhetetlenségét!

Az utolsó mohikán

Annyira elfáradtam estére, hogy csak lapozgattam a zenék között, eszembe jutott, hogy mennyire szerettem régen is hallgatni a Vangelis számokat, gyerekkoromban nagyon sokat szólt nálunk, azóta is szívesen hallgatom. Aztán rábukkantam erre. Eszembe jutott a nyár, amikor a kéztörésem miatt kényszerpihenőn voltam, és Apa odaadta Cooper Nagy indiánkönyvét, valamint Karl May Winnetou-ját is. Mivel nagyon szeretek olvasni, akkor meg időm is rengeteg volt, hamar végeztem velük, pedig meglehetősen vaskos mindkettő.

Emlékszek, még a kórházban elkezdtem olvasni és teljesen magával ragadott a tájleírás, ahogyan elképzeltem az erdőket, sziklákat, a mokaszinban osonó indiánokat a rezes bőrükkel, fényes fekete, hosszú hajukkal. Benne éltem a történetekben, egy akartam lenni közülük, olyan tisztelettel a természet iránt, olyan jó megfigyelőként, ahogyan ők, szőrén megülve a lovat, békésen (a sziúkat meg a másik törzset, akivel sok balhé volt és most nem ugrik be a nevük, nem kedveltem, mert túl harciasak voltak). Szívesen képzeltem magam elé a hosszú utazásokat. Tetszett, hogy nem szólnak feleslegesen (ezért lehet, hogy sokáig kéne tanulnom tőlük...). Csingacsgukba titkon beleszerelmesedtem, na meg Sólyomszembe is, fiatal korában. Az utolsó mohikánt végigzokogtam, sokáig csak kóvályogtam, miután befejeztem a könyvet.
Azóta is elvarázsol, ha hallom a zenéjüket és szeretnék majd sok-sok indián barátot, tanulni tőlük, és megtanítani nekik, hogy az, amilyen sok kincset kaptak, Kitől van és együtt, békében élni majd a végtelenségig. :)